Hajnali 5 óra van, és nagyon nagy vihar van odakinnt. Szinte 10 másodpercenként villámlik, mintha bevakuznának a szobába és rögtön utána hatalmasakat dörög az ég. Egyedül vagyok itthon, a fiuk az irodában próbálják megszüntetni az alagsorból feltörő vizet. Berlin csatornázási rendszere nem igazán bírja a nagy esőzéseket, ilyenkor rendre megtelik és kiönt.
Lassan mintha távolodna a hang. Megnyugszom. Csak remélni tudom, hogy hamar elcsitul és tudok rendesen pihenni. Reggel költözünk Simiékhez.
Elég rossz az idő. Hideg van és az utcák tele vannak az éjszaka emlékeivel. 
Vonszoljuk magunk után a nedves leveleken a koffereket és persze az ágyneműnket, amit kölcsönkaptunk. Kicsit olyanok vagyunk, mint a vándorcigányok, de ez itt senkit sem érdekel. Minket se. Útközben még arra is van energiánk, hogy készítsünk egy képet a helyi postajáratról, mert nem akármilyen közlekedési eszközzel nyomják, ez egy elektromos bicikli. Abszolút környezettudatos, mint itt minden.
Kis irodai közjáték után (reggeli, dumcsi, kávé, passzív dohányzás, viharkárok felmérése..) 
elmentünk motorozni. Csak ültem hátul, mint egy jófajta hátizsák idomultam a sofőröm hátára, közben nézelődtem, és azon tűnődtem milyen csodás is az életem.
Megálltunk. Először azt hittem valami taktikai megbeszélést tartunk, de aztán kiderül, a berlini falnál vagyunk. Meghagytak egy szeletkét látványosság gyanánt. Kihasználtuk az alkalmat és persze itt is készítettünk jónéhány képet. Vicceset bukósisakban és kevésbé vicceset, amolyan túristásat.
Ezen a napon, minden évben (immár 8. éve) van egy család, akik ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben, egy parkban egy kövön készítettnek magunkról egy képet. Eleinte csak ‘ketten’ voltak, a papa a mama és a pocaklakó. A család azóta megnőtt. A kislány megszületett, a mama é
s a papa is mással él és újabb gyerekek érkezését várják.
Imádom a fantáziadús, romantikus ötleteket. Ezt, ilyennek tartom.
Miután a színfalak mögül részesei lehettünk ennek a történelmi eseménynek, elmentünk sörözni a Práterbe. Ez egy nagyon nagy kerthelyiség, -most hirtelen nem tudom mihez hasonlítani, ekkora területűn még sehol sem voltam- telistele asztalokkal és padokkal, mindenféle korú vendégekkel. Volt sör meg hús és ki tudja még mi. Amit itt tapasztaltam az irigylésreméltó, tanulságos és nagyon de nagyon szimpatikus. Általános jelenség, hogy a gyerekeket viszik magukkal mindenhová.. Ez eddig oké. Itt is volt egy nagy rakás kiskölyök. Rosszalkodtak, felmásztak a bokrokra, szaladgáltak összevissza. Már vártam mikor tűnik fel egy vörösfejű anyuka vagy nemtörődöm apuka és tolja le a gyerekét, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad. Ne mássz a bokorra, gyere ide, üljél itt és ne is halljam a hangod. De semmi. A gyerekek játszhattak. A felnőttek pedig beszélgethettek. Senki nem volt idegbeteg. Egy gyereket sem pofoztak fel, de még csak le sem orították a haját. Teljesen nyugiban el volt mindenki egymás mellett. Milyen különös! Miért vártam az idegbeteg reakciót a szülőktől? És miért nem láttam mégsem egyetlen hasonlót sem?
Hazafelé a központi pályaudvar irányába vettük az utunkat. Ez a környék itt nagyon szpészi (lsd: űrbéli, modern, stb..) . Mesterségesen kialakítottak 
itt egy csatornát a Spree folyóból, (ez olyan mintha a Dunából a parlamentet körbevennék a másik oldalán is – ami energetikailag mindenképp jobb volna, mint a jelenlegi állapot..) szabályozzák a vízszintet és rendesen van rajta hajóforgalom, bár valószínűleg csak túristás.