“Életünk folyamán kétféle fájdalommal találkozhatunk. Az egyik, amelyet másoknak okozunk. A másik, amelyet elszenvedünk. A kettő mindig arányban van.”
(Darnel Krisztián)
Pontosan ez az utolsó mondat az, amiről korábban elfelejtkeztem. Így lehetséges az, hogy az egyik féle fájdalmat, -mégpedig azt, amit másoknak okoztam- befelé fordítottam. Magam felé. A szerveim felé. Ennek természetesen fizikai tünet lett az eredménye. Felfigyeltem rá. Konkrétan a fájdalomra, majd kineziológussal és egy jó kis elvonulás táborral kielemeztem/feldolgoztam azt.
Érdekes pedig, hogy én sokszor szenvedek különböző bűntudattól. Ezt-vagy-azt nem tettem meg, nem mondtam ki, vagy éppen kimondtam, de talán nem kellett volna.
És mégis, sohasem jutott eszembe, hogy maradtak olyanok a múltamból, akiktől bocsánatot kellene kérnem.
Jól működő önsajnáló rendszerem főleg azokat a fájdalmakat helyezte fókuszba, amiket én szenvedtem el másoktól. Amik miatt én érezhetek utálatot, haragot vagy éppen apátiát.
A gyógyulás szempontjából mindkét fájdalomtípussal dolgoznom kellett.
Egyik sem volt könnyebb a másiknál. Most viszont jobban érzem magam a káoszomban.
Igen, tényleg ezt írtam. Káoszom. Mert van olyanom. De nem azonosulok vele. Csak van. És kész.
Mint ahogy vannak fentek és lentek is. Az egész csak viszonyulás és önismeret kérdése.
Te számba vetted már, hogy kinek okoztál fájdalmat?
És azt is, hogy neked mi okozott fájdalmat?
Mire jutottál?
Szia Zsuzsi!
Egyszer nagyon segítettél Nekem. Amikor egy doki “kódolta” belém a gyógyíthatatlan betegségemet. Leírta, hogy borzalmas fájdalmak várnak majd rám. És nincs semmi reményem, ez be fog következni. Ez rég volt, 13 éve, és azóta szépen legyártottam a folyamatos fájdalmat a lelkemmel. Senki nem tudott segíteni. Írtad, hogy tovább kell lépnem ezen, de akkor képtelen voltam. Teljesen összeomlottam. Segítettél lelki gyógyítót keresni, de ő sem tudott hatni rám. Teljesen összeomlottam, pszichiátriára kerültem és lassan jöttem helyre, sajna gyógyszerekkel. De azóta semmi fájdalom, és továbbléptem. Egyszerűen fel tudtam dolgozni a dolgot, és el tudtam engedni. Azóta boldog az életem!
Nagyon köszönöm az akkori segítségedet!!!
Drága Linda!
Köszönöm a visszajelzésedet ennyi sok év után! Nagyon meghatsz vele, sőt, bár ezt nem is tudod, de mennyi mennyit segítettél most nekem ezzel a pár sorral!
Köszönöm a belém vetett bizalmad, amivel pár éve megkerestél. És köszönöm, hogy emlékeztél!
Örülök és gratulálok a felépülésedhez (bármilyen úton is tetted ezt meg!)!!
Boldog életet kívánok Neked! Ölellek!