Hétvége van, az emberek a parkokban héderelnek, -bár hétközben is ezt szokták, csak most sör is van náluk- mi pedig készülődünk egy nagyobb, egész napos motortúrára. Elindultunk kifelé a városból. A megszokott módon, -bár egyre ügyesebben- felvettem a hátizsák pozíciót és utaztam. Eszembe jutott, hogy már csak két nap és 27 vagyok. Ettől a gondolattól teljesen felpezsdültem.
Az első utunk az olimpiai stadionhoz vezetett. Monumentális épület
, amit még Hitler építetett ’33-ban, (’36-ban volt itt nyári olimpia) a II. Világháború előtt. Kívülről meghagyták olyannak, amilyennek eredetileg is készült, a belseje viszont hiperszuper, a legújabb kilátókkal és pályákkal. Ez utóbbiról csak hallomásból értesültünk, mert ott, akkor valamiért nem mentünk be. Inkább készítettünk néhány képet és videót a stadion parkolójában, majd tovább indultunk.
Egy kacskaringós, fákkal sűrűn övezett úton haladtunk. A levegő felfrissült, szinte harapni lehetett. Felhúztam a sisakomon a plexit, hogy jobban érezhessem az illatokat. 
Újfent elmerültem a közelgő születésnapom örömében. Azon tűnődtem, hogy milyen jó, hogy itt vagyok, csak jól fel kell töltődnöm, hogy otthon majd bírjam a sok bezáródott csakrájú panaszmukik seregét. Nagyokat szippantottam a nedves levegőből. Gondolatban minden egyes fát megöleltem. Eszembe jutott SK, és a közös fánk otthon, amit rendszeresen járunk ölelgetni. Egy gyönyörű, elvarázsolt tóhoz érkeztünk, amit sajnos túl gyorsan magára hagytunk -vmiért nem volt szimpatikus a túravezetőnknek egy zárt hajón való eszegetés gondolata, így továbbmentünk egy másik helyre. Ez is csodaszép volt, innen is látszott picit a tó, bár nem tudja feledtetni velem azt a látványt, ami korábban fogadott. Rengeteg kis vitorlás volt a tiszta vizen, nagyon különleges hangulata volt. Kicsit félretettem a rövidke élményt az emlékezetembe, mert megérkezett egy hatalmas adag halas saláta, amit alig bírtam befalni, de muszáj volt, mert annyira de annyira jól esett a szervezetemnek.
Teli pocakkal hátizsáknak lenni nem annyira könnyű dolog, főleg leejtőn lefelé.. Aztán macskakövön még zűrösebb.. Kiértünk Potsdam-ba, ami kb olyan
távolságra van
Berlin központjától, mint Bp-Szentendre. Itt egy elég jelentős terület a Sans Souci kastélyhoz tartozik. Hatalmas gondolozott kertek, csodás épületek mindenütt. Az egyik helyen leparkoltunk és készítettünk néhány fotót. :)
Az volt a mókás az egészben, hogy annyi pöcsöt láttunk itt egy helyen, mint sehol máshol. Az összes szobornak volt, ráadásul elég kicsik és ami elérhető magasságban volt, azokat fényesre dörgölték a látogatók. :) Aranyból sem volt hiány. Potsdamban és Berlinben is megfigyeltem, hogy néhány épület tetején, szinte világítottak a napsütésben az aranyozott angyalkák. Később megkérdeztem Mariát, hogy mi ez az angyalkaőrület itt, és 
mondta, hogy Ő Elza, és Ő hivatott védelmezni a területet.
Ennek örömére, hamar benyomtunk néhány fagyikelyhet és óriás jegeskávét, majd hazafelé vettük az irányt.